A jómúltkor írtam pár negatív dolgot, ezt ellensúlyozandó, most írok két pozitív sztorit :)

Kb másfél hete volt, hogy kinéztünk valamit a trademe-n (olyasmi mint az e-bay vagy vatera), felhívtam a hirdetőt, hogy esetleg meg tudjuk-e nézni a cuccot, mielőtt elkezdenénk licitálgatni. Mondta a hölgy, hogy persze, nyugodtan. Egyeztettünk címet, telefonszámot, és hétvégén felkerekedtünk Kerikeribe, ami innen egy jó 3 órás út.

Közeledve a megadott címhez kicsit kezdtem kételkedni a gps szavahihetőségében, aztán egyszercsak megpillantottam a házat a domb tetején. Méghogy ház, inkább hasonlított az az építmény egy villára, kilátással a Bay of Islandsre. Megérkeztünk, az udvaron volt anyuka, apuka és a legidősebb gyerek, akik olyan lelkesedéssel fogadtak, mintha ezer éves országos cimborák lennénk, nem holmi idegenek az Aucklandi régióból, akik vásárlás előtt szeretnék kipróbálni a terméket. :) A fiúk (apuka, gyerek és a Zuram) elindultak a lenti kertbe, mi anyukával beszélgettünk kicsit, megetettük a kutyát, majd csatlakoztunk a többiekhez. Minden rendben volt, úgyhogy meg is egyeztünk az árban, fizettünk, majd mentünk a kocsihoz. Normál esetben itt jönne az, hogy elköszöntünk, és elindultunk hazafelé, na de nem ez történt.

Behívtak a házukba, én kaptam kávét, a háziúr elkezdte férjet sörrel itatni, anyuka kipakolt az asztalra rágcsálnivalókat meg dip-eket (mártogatós szósz), cseverésztünk, aztán (2 órával később) előkerült egy kis bor is ("ezt kóstold meg, és erről mi a véleményed?" stb), nehogy már ne érezzük vendéglátva magunkat. Már erősen későre járt, és ugye még előttünk állt a 3 órás autóút, úgyhogy felálltunk és elköszöntünk. A házinéni pedig sajnálkozva mondta, hogy jaaaj, milyen kár, hogy most itt ez a sok gyerek (a kisebbik lánynak szülinapi bulija volt, és maradtak a kis barátai), különben simán alhatnánk az egyik vendégszobában és akkor nem kéne éjjel vezetni. :) Én már a snack-eknél sokkolva voltam, úgyhogy erre már nem is igen tudtam mit felelni, csak hogy áh, ugyan. (és nem tettem hozzá, hogy "elment az eszed, most láttál minket először, mi van ha emberevők vagyunk?")

Kikísértek minket, mondták hogy örültek a találkozásnak, és ha bármikor erre járunk, ne felejtsük el, hogy már itt is vannak barátaink, és bármikor ugorjunk csak be.

A dombról leérve a főútvonalra kanyarodás előtt még ültem egy kicsit a kormány mögött, és csak azt kérdezgettem a Zuramtól, hogy ez most mi volt? Melyik bolygón vagyunk? :) Ha esetleg nem jött volna le a sztoriból, nem azért ujjongtak ennyire, mert nem sűrűn látnak embert, hanem egyszerűen ilyenek, az igazi kiwi vendégszeretet lakozik bennük, aminek apróbb megnyilvánulásait már többször tapasztaltuk vidéken kirándulva.

A másik történet a minap esett meg. Csörgött a telefon, férj szólt, hogy engem keresnek. Átvettem a kagylót, a hölgy a vonal végén a háziorvosi rendelő egyik recepciósa. Azügyben hívott, hogy a doktornő nézegette a kartonomat (igen, csak úgy), és látta hogy volt nekem egy ultrahang vizsgálatom, amin anno találtak pár nem odavaló "dolgot", és hogy azóta voltam-e valahol kontroll-on ezzel kapcsolatban. Mondtam, hogy nem. A doktornő szeretné, ha elmennék, csak hogy megnézzük, hogy mi lett a "dolgokkal", eltűntek-e, nem-e, van-e valami teendő stb. Magánorvoshoz szeretnék menni, vagy szeretném-e hogy ők leszervezzenek nekem egy időpontot a kórházban. Mondtam, hogy tökéletesen megfelel a kórház is, hálás lennék, ha akkor oda kaphatnék egy beutalót. Oké, mondta a néni, akkor ők ezt leegyeztetik  a kórházzal és akkor én majd kapom postán az értesítőt, hogy mikor menjek. Én megköszöntem, ő szintén megköszönte az időmet, majd elnézést kért, hogy zavart.

Azért gondolom az sejthető, hogy jó egy percig csak álltam a telefonnal a kezemben, hogy mi is történt tulajdonképpen. Azt hittem, ez a doktornő már nem tud meglepni, de mégis. Ő volt, aki tavaly (tavalyelőtt vagy mi, 2008) karácsony előtt csinált mindenféle vizsgálatot, mikor benyekkent a gyomrom, elküldött vérvételre, és mivel másnap vagy hogy már ünnepnap volt, ezért ráírta a laborkérős papírra, hogy sürgős, és megadta a mobilszámát, hogy akármikor is lesz meg az eredmény, hívják fel. A dokinéni hívott is engem este 7kor, hogy megvan az eredmény, minden okés, beszedhetem a bogyókat, amit felírt, és ha bármi lenne az ünnepek alatt, menjek be a kórházba, és őt is hívjam majd fel. Akkor láttam életemben először egyébként, az ünnepeket meg simán átvészeltem, sőt, még egy extra hónapot is, februárban kellett csak kórházba mennem. :)

Szóval igen, ezek azok a dolgok, amik elfeledtetik az árnyoldalas bejegyzéseimet, és ami értelmet ad e bejegyzés címének.

Januar 18. Hétfő

Ébresztő 5kor, készülődés, 6kor indulás. Gyönyörű táj, nyugodt-csendes víz. Egyszercsak feltűnt elöttünk a távolban sok-sok kis pici fekete háromszög. A tegnapi 2-3 delfin után már tudtam, hogy mi is van előttünk. Ezúttal nem csak páran voltak, hanem egy egész raj, kb 20-30, fantasztikus volt, rohangáltam körbe-körbe a hajón, hogy minél többet sikerüljön elcsípni. :) Aztán az úton még kétszer szaladtunk bele delfincsapatba. :) (pár delfinkép, az utolsó képen meg látszik mit jelent az előrejelzés szerinti változó szél-forog összevissza :) )

Kinéztük magunknak ugye Port Jacksont úticélul, de a neve ellenére az közel sem kikötő volt, és mivel még csak a nap fele telt eddig, megváltoztattuk a tervet Waiheke Island-re. Port Jackson egyébként nagyon szivatós hely, a Coromandel legteteje, és valami eszetlen áramlatok vannak azon a részen. Van egy kb 200 méternyi sáv, ahol lehet haladni, ha azon kívül próbál közlekedni az ember, az szívás. A gps pontosan 0 km/órát mutat, ergo annak ellenére, hogy úgy néz ki, mint ha menne a hajó, csak áll. Na itt, csak az átjutással eltelt vagy 2.5 óránk, de sikerült. :)

Este hét körül meg is érkeztünk Waiheke Island Onetangi nevű részére. Lehorgonyoztunk, és kieveztünk a kiscsónakkal a partra, ahol Greg és fia már várt minket. Adtunk nekik egy aksit, hogy náluk töltödjön éjszaka. Greg irtó jófej, hozott egy pótaksit, hogy tuti legyen nálunk éjszakára is egy jól feltöltött darab, plusz extra gázolajat, hátha kell (nem volt rá szükség, meg is maradt az egész) és bevitt minket a szigetre a dzsipjével, hogy tudjunk venni egy-két dolgot a benzinkúton, ha kell.

Majd a pótaksival, gázolajjal, cuccokkal visszaeveztünk a hajóra, és odébb parkoltunk éjszakára. Esetleg ide túrát tervezőknek: egy bazi jó kis öböl van itt, szélcsendes, éjszakára kiváló búvóhely. Kicsit érdekes, mert van egy pár szikla, ami elsőre félelmetesnek tűnik, de nagyon jól megfogják a hullámokat. Needle Rocks-nak hívják. Még megvártuk a dagályt, aztán lefeküdtünk aludni. (hajó és egy kép még a legelső alkalomról, mikor férj az árbócon ügyeskedett)

Január 19. Kedd

Ébresztő reggel 7 körül. Fél kilenckor találkoztunk Sharon-nal (Greg felesége) a parton, hogy visszacseréljük az aksikat. Elköszöntünk (én csak a hajóról integettem), aztán irány Auckland.

Na, ez a rész már egy nagyon laza menet volt, ráadásul a nap is kisütött, csak ringatóztunk a vízen, férj horgászott, szóval elvoltunk.

Én közben telefonon próbáltam leszervezni, hogy hova is tudnánk parkolni, mikor hazaérkezünk. Van nekünk egy mooring-unk (darab tenger, bólyával, tonnányi súllyal az alján, amihez ki lehet kötni a hajót), de erről menetközben kiderült, hogy hiába vettük meg, sajna nem állhatunk rá, mert a mi hajónk multi hull (trimaran), az áramlattal nem úgy mozog, mint a többi hajó, és esetleg baj lehet belőle. De ezeket a papírmunkás részeket majd a következő posztban leírom.

Szóval kértem némi segítséget immától, hogy hivogassa nekünk vezetékes számról a lehetséges helyeket, ő kicsit gyorsabban tud intézkedni a szárazföldről, mint én a hajóról. Ezúton is köszi a szárazföldi segítséget. :) Lényeg a lényeg, az egyik marinában sikerült helyet szereznünk, és délután 4kor le is parkoltunk. Immát hivtam, hogy jöjjön értem és dobjon el a kocsimért. Szegényt persze sikerült rossz helyre küldenem, bocs. :))

Hazajöttem, bepattantam a kocsiba, és mentem vissza férjért, meg a cuccokért.

Itthon elpakoltunk mindent, fürödtünk, vacsoráztunk, és beestünk az ágyba aludni. :) (Képek vegyesen: Onetangi, Auckland, Tauranga éjjel, Devonport)

Folyt. köv.

Még mindig tartozom az új szerzemény című bejegyzéssel, de mivel az eredetileg egy másik hajóról szólt volna, amit közben lecseréltük egy nagyobbra, egy 8 méteres vitorlás trimaránra, így ez a poszt most valójában az új szerzemény 2.0. :)

A hajó hazajuttatása igen kalandosra sikerült, ez a bejegyzés erről fog szólni. Hajónapló Whateverék módra. :)

Szóval a hajót Taurangában vettük, ami Aucklandhez kicsit sincs közel. Főleg nem vízi úton, úgyhogy egy kis szervezést igényelt, már csak azért is, mert sem én, sem férj még soha nem vitorláztunk. Január másodikán hosszú hétvége révén  lementünk Taurangába. A terv az volt, hogy a Zuram és a főnöke, aki 20 éve vitorlázik, felhozzák a hajót, én meg visszavezetem a kocsit Aucklandbe. Eszerint jártunk el, én szépen haza is értem, a fiúk pedig hajóztak hazafelé. Legalábbis én ebben a hitben voltam, amíg férj fel nem hívott, hogy nagyon nem jó irányba fúj a szél, nem haladtak semennyit csak cikkcakk-oznak és inkább visszafordulnak. Úgyhogy kocsiba be, irány vissza Taurangába értük. Este 11re haza is értünk, a hajó pedig továbbra is tőlünk többszáz kilométerre nyaralt.

Értelemszerűen az eredeti terv fuccsba dőlt, kénytelenek voltunk újat kitalálni. Ez persze nagyon egyszerűnek tűnik, de több tényezőnek is teljesülnie kell. Az időpontnak hétvégére kéne esni, mindezt úgy hogy déli szelünk legyen, ami majd x  táv megtétele után északira vált. Na, ezzel az erővel akár lottót is vehetnénk. Mivel férj nem igazán használta el tavaly az éves szabadságát, gondoltuk, akkor itt az ideje. Jan 16tól két hetünk van, hogy hazahozzuk a hajót, ezúttal főnök nélkül, csak mi ketten.

Jan. 15. Péntek

Összepakoltam minden cuccot, ami kellhet az útra, majd felszedtem embert a munkahelyén és elindultunk Taurangába. Útközben megálltunk a benzinkúton feltölteni a gázolajos kannákat, ezt betöltöttük a hajóba.Bedugtuk az akkumulátorokat töltőre, megcsináltunk egy-két apróságot, hogy reggel ezekkel már ne legyen gond, megnéztünk egy filmet a laptopon, majd elmentünk aludni.

Jan 16. Szombat

Ébresztő reggel 6.30kor. Férj által akkumulátorok csekkolása, hogy feltöltődtek-e, vitorlák és kötélzet ellenőrzése,  én addig elmentem a benzinkútra feltölteni a gázolajos kannákat, hogy legyen nálunk tartalék és vettem egy aksi jump start kábelt (bika kábel). Feltöltöttük a víztartályt és a wc-t. Vettem extra lámpaizzókat a hajós boltban, addig férj kiszerelte a kocsiból az aksit. Egyrészt hogy legyen nálunk még egy, tartalékba, a meglévő kettő mellé, másrészt így talán nehezebben lopják el az autót a parkolóból.

9.30 indulás. Szép lassan kicsurogtunk a marinából, és elindultunk északra. Az előrejelzés szerinti déli szél kicsit sem volt jelen.

Estére már igen nagy hullámok voltak, úgyhogy kikötöttünk Whangamata-ban. Szörfösöknek erősen ajánlott, eszméletlen hullámok vannak. Vitorlák elcsomagolva, vacsora-tea,  majd alvás.

Jan 17. Vasárnap

6.20kor ébresztő, készülődés, fél nyolckor indulás.

A szél ismét nem volt a legjobb, de azért egész jól haladtunk. Kora estére elértünk Great Mercury Islandsre. Ez a hely valami hihetetlen, delfinek versenyeztek velünk huncutul az öbölig, ahol kikötöttünk. Most itt ülök a dekken, férj már a negyedik halat fogta ki az előbb, gyönyörű a táj, akármerre nézek (valami privát sziget félének néz ki, eszméletlen házakkal, igazi luxus üdülőhely), idilli csend (Próbáltam sms-t küldeni immának és pappának, de egy gramm térerő sincs, gondolom a nyaralók felhőtlen kényelmét szolgálandó), madárcsicsergés, friss levegő.

A Zuram befejezte a horgászatot, úgyhogy most vacsora, keksz, tea, aztan alvás. Holnapi terv: Port Jackson. Pár kép (kattints a nagyobb képért):

Folyt. köv.

Többször szóba került már fórumokon, blog kommentekben hogy a már külföldön élők hajlamosak csak rózsaszínben látni a világot, nem írnak negatívumokról és így nem teljes az általuk közzétett összkép.

Nekem már volt pár posztom, amiben a negatívumokról írtam, most ismét billentyűzetet ragadok, csak hogy ne érje szó a ház elejét. Előre szólok, nem lesz rövid bejegyzés.

A közelmúltban hallottam néhány lopásos esetről, azt nem gondoltam, hogy közvetlen közelről is szemlélője leszek ilyesminek, sajnos így történt. A többi történetet részletesen már mások blogjain elolvashattátok, én csak amolyan összesítőként teszek róluk említést, nevek nélkül, csak kezdőbetűkkel. Azt hiszem az első sztori, ami a fülembe jutott, az a H-ékhoz való betörés volt, ahol a feleség autóját vitték el a hálószoba ablakon bemászva, így bejutottak a garázsba is. Az autó később rommá törve meglett. Utána R-Zs házaspártól jött a hír, hogy R kocsiját feltörték a belvárosban, elloptak egy Cd tárat és a lejátszó előlapját, ami mondjuk kicsit vicces is, lévén hogy így sem R-ék, sem a tolvaj nem tudja használni a szerkentyűt. A következő, amiről tudomást szereztem, Gy-A házaspárral történt, akik a barátaikkal mentek el kirándulni, az út menti parkolóban letették a kocsit, pechükre a GPS (navigáció) tartóját látható helyen hagyva. A tolvajok feltörték az autójukat, vitték a GPS-t, a barátok táskájával együtt, amiben útlevél, bankkártya, lakáskulcs stb volt.

És akkor jöjjön a két sztori, ami velünk illetve közvetetten velünk történt. Barátaink Melbourne-bol Új Zélandon töltötték a karácsonyi-újévi szabadságukat. Kirándultak itt az északi szigeten (ehhez kölcsön adtuk a GPS-ünket) majd az utolsó pár napot Aucklandben töltötték, a szállásuk egy sok csillagos belvárosi hotelben volt, parkolószemélyzettel meg ami kell. Esténként odaadták a bérelt kocsit a parkolós embernek, reggelente pedig hozták nekik az autót parkolóból. A hazaindulás napjának reggelén (kedden) a személyzet úgy hozta vissza az autót, hogy az ablaka be volt törve, CD gyűjtemény és a mi GPS-ünk ellopva. Barátaink kicsit sem voltak boldogok. Az eset pikantériája, hogy a hotel soha nem adta tudtára a fizető vendégeknek, hogy nekik effektíve nincs saját parkolójuk, és amikor esténként elviszik a kocsikat, akkor azokat egy utcai nyilvános parkolóban hagyják. (értelemszerűen akkor az ember nem hagy a járműben az égvilágon semmit) Felelősséget nem vállalnak semmiért, arra hivatkozva hogy a parkolónál levő táblára is ki van írva, hogy ne hagyjál az autóban értéket. Ez mind szép és jó, de ugye barátaink soha nem látták azt a táblát, sőt, ha ez az eset nem történt volna, sanszosan soha nem derül ki, hogy a hotel által reklámozott saját parkoló nem is létezik. Az egyébként Új Zélandon jellemző kedves, barátságos sepercig tartó ügyintézés itt vérzett el először. Ezt még az autóbérlő cég (direkt nemzetközileg ismert jó hírű cégtől béreltek, nem valami sarki kis boltból) is tudta überelni, mikor barátaink kértek egy csereautót, a cég pedig megkérdezte, hogy de hát miért, csak az ablaka tört ki, nem? Végül némi győzködés után hoztak egy másik kocsit, amivel barátaink és egy éves kisfiuk eljutottak a reptérig, majd rendben haza is értek Melbourne-be egy igencsak álmos lurkóval, már csak a biztosítóval kell lelevelezniük a nyaralás végeredményét.

Mint írtam, az előbbi eset kedden volt. Összefüggés nincs az ő, és a mi esetünk között. Szerdán mentem a bankba mindenféle dolgokat intézni, gondoltam ha már ott vagyok, befizetném a hitelkártyánk éves díját is, nehogy kamatozzon vagy akármi. Mondtam a hölgynek az ablaknál, hogy be szeretném fizetni a kredit kártya tartozásomat. Kérdezi, hogy mennyit kívánok fizetni. Nézek értetlenül, mondván, hogy csak a kártyadíj van rajta minuszban elvileg, és egy másik 20 dolláros tétel. Erre ő elkezd felsorolást írni egy kis fecnire, miszerint 800 dollár meg 137 dollár, itt már megállítottam, hogy szerintem ne írjon tovább, mert nem az én számlámat nézi. Ekkor persze már mindkettőnknek gyanús volt a dolog, főleg hogy abban a pillanatban költött valaki 1650 dollárt a kártyával a város másik végén, amikor én ott álltam a bankban. Bevezettek egy irodába, ahol egy fiatalember közölte, hogy hát nem is az én kártyám a ludas, hanem a férjem költekezik éppen. Mondtam, hogy az furcsa lenne, 1.mert meg szoktunk beszélni mindent, amit veszünk (nem beszélve arról, hogy tuti nem hitelkártyával fizetnénk), 2. a férjem épp a munkahelyén robotol. Erre bankos fiatalember mosolyogva mondja, hogy hopsz, biztos meglepetés lett volna nekem. Itt én már nem mosolyogtam, hanem felhivtam férjet, hogy hívja fel a kártya hátoldalán levő SOS számot, mégiscsak az a ő kártyája ugye. Két másodperc múlva vissza is hívott a Zuram, hogy nincs a kártyája tárcában.

Kártyát letiltottuk persze, addigra már pár ezer dollárt sikerült is elkölteni a tolvajoknak. (Azt továbbra sem tudjuk, hogy mikor, hol és hogyan szerezték meg a kártyát) A bankszámlán tegnap és ma már szerepeltek a konkrét tételek, boltnevekkel stb, úgyhogy felhívtuk mindegyiket, és kértünk számlamásolatokat. Laptop vásárlás műszaki boltban, autószervíz, autófelnik, a rabló tud élni na.

Az aláírások természetesen egyik bizonylaton sem hasonlítanak férj aláírására, úgyhogy az üzletekben dolgozó alkalmazottaknak is külön gratulálok. Az már tényleg az abszurdum csúcsa, hogy a laptopnál még név is van a számlán a garancia miatt, ami még véletlenül sem a kártyán szereplő név.

A bank folyamatosan töltögeti vissza az egyenlegünket, hála az égnek elég egyértelmű volt, hogy nem mi költöttük a pénzt, lévén hogy én a bankban tartózkodtam, sanszosan elég sok kamera is van ott, férj meg a bankkal beszélt telefonon (és faxon) a munkahelyéről.

Azért ha majd meglesz az összes számlamásolat a boltokból, bevisszük a rendőrségre, nehogymár a tolvaj jól érezze magát. (mivel autót is szervizeltett gondolom a rendszámát a rendőrségnek kiadják, na meg műszaki üzletekben általában van biztonsági kamera, amit nekik talán szintén megmutatnak)

Félreértések elkerülése végett azért megemlíteném, hogy ezzel a bejegyzéssel nem azt próbálom sugallni, hogy Új Zéland egy veszélyes, vacak hely, hanem hogy itt sem csak hawaii, dizsi, napfény az élet, és itt is történhetnek negatív dolgok. Happy new year, yeah right.

Na, jól eltűntem, végül az új szerzeményről beharangozott iromány is kimaradt tavaly. Nemsokára pótolom.

Addig is egy kis statisztika a tavalyi évről. A freeblog számlálója nekem még mindig misztikum, ha jól sejtem, akkor az általam elkövetett belépéseket is látogatásnak számolja. Szóval 2009ben a látogatók száma 14.916 volt, az összes elérés (ennyiszer töltötték le az oldalt) pedig 20.653. Mindkét eredmény meglepő volt számomra, ahhoz képest főleg, hogy ez egy amolyan "családnak-barátoknak beszámolunk hogy mi újság velünk" blognak indult. :)

A legtöbbet használt keresőkifejezések:

csokis süti, csokis torta

letelepedési engedély

sült csirkemell

vízesés

párolt brokkoli elkészítése

csirkemell serpenyőben

gázpalackos fűtés

kocsi átírás

sült csirkecomb

angol karácsony (ez eléggé meglepett)

scarpetta freeblog

Általam legviccesebbnek ítélt keresőkifejezések (ezeket nemcsak egyszer írta be valaki a google-be, az pedig pláne érdekelne, hogy ezekkel hogy kaptak találatot a blogra :) ) Íme:

http:

letelepedési hivatal

hűtőből kifogyott a sör

enni kell

injekciót freeblog

gyalogtúra új zélandra (azért ez nem semmi ut lenne :)) )

én csináltam a sportkipufogót (good on ya, mate :) )

amikre lehet írni (remélem sikerült megtalálni a választ)

guiness rekord szotyi

hogyan zajlik le egy kirandulas??

Jogosítvány kategóriák Kína (na, erről fogalmam sincs)

szoszparkos fejek (ez beletartott egy percbe minimum míg leesett hogy sanszosan south park-ról lehet szó )

Remélem a mókás sorok okoztak pár kellemes percet mindenkinek, további vidámsággal teli Boldog 2010et kívánok.

A kiwiknek vannak erdekes dolgaik, sokszor olyan megkozelitesbol latnak dolgokat, amik egy hetkoznapi embernek eszebe sem jutnának. Ez elmondhato egy-két építészeti megoldásukról, utólagos javításokról, házilag barkácsolt mindenfélékről, illetve autókról is. Rövidítve ezt a magunkfajta halandó emberek csak kiwi engineering-ként emlegetik. Szerettem volna az egyik kedvencemről képet mellékelni, de nem találtam a gépen sajnos, majd ha előkerül, pótolom. A témáról nincs is mit bővebben írni, de a blogbejegyzés címét valamivel meg akartam magyarázni.

Kapcsolgattam ma este a tv-t, és elcsíptem a 20/20 című műsort. Nem tudom mihez lehet hasonló Mo-n ez, talán Fókusz vagy Napló. Több történetet mesélnek el egymás után, riportokkal, háttérinfokkal stb. Szóval elcsíptem azt a részt, ahol az Australian Idol (olyasmi, mint a Megasztár) nyertesével és családjával készítettek interjút. Azert volt ez ITT ekkora szám, mert egy Új-Zélandi származású fiatalember nyerte meg a vetélkedőt. Megjegyzem, szerintem jogosan. A srác egy csupa szív és lélek figura, jópofa na.

És hogy hogy jön ehhez a kiwi engineering? Ez a riportműsor a nyertessel ma volt a tv-ben. A vetélkedő záró epizódját, amiben még ugye a finalébe jutottak versengenek még nem adták le. Holnap lesz. :) Persze a show weboldalán meg a neten bárhol megtudhatta eddig is bárki, de ettől még szerintem sokaknak lelőtték a meglepetést.

Ez a mai poszt csak ilyen rövidke lett, de ez olyan aranyos kis műsor-rend baki volt, hogy muszáj volt megírnom. És ha már hősiesen végigolvastad ezt, akkor megemlítem, hogy következő alkalommal egy új szerzeményünkről fogok írni.

Ezer éve ígértem már filmajánlót, ami elmaradt, azóta pedig már nem is emlékszem, melyikekről akartam írni, de nemrégiben belefutottam egy 2005-ös filmbe, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A szóban forgó alkotás pedig: The World's Fastest Indian; írta, rendezte: Roger Donaldson (Sajnos nem tudom, hogy Magyarországon milyen címen futhat)

  (klikk ha nagyban szeretned latni) 

A film egy igaz történetet dolgoz fel az Invercargill-i Burt Munro-ról, aki  egy 1920-as átalakított Indian Scout márkájú motorral a 60as években megdönti a Bonneville-i (Utah, Usa) ezer köbcenti alatti sebességrekordot, melyet azóta sem múlt felül senki.
Tekintve hogy Új Zélandi illetőségű, a rekordfelállítás nem is olyan egyszerű menet, először is el kell jutnia Amerikába, ami hát hogy is mondjam, nem a szomszédban van, főhősünk pedig nem egy unatkozó milliárdos.
Néhány jelenetet leszámítva maga a sport nem játszik főszerepet a filmben, sokkal inkább szól egy habókos, tipikus kiwi öregúrról, aki világgá indul, hogy megvalósítsa álmát. Sok furcsa emberrel találkozik menet közben, van akik segítik, van akik hátráltatják, többször bolondnak nézik, néha elveszik a bürokrácia útvesztőiben, de végül célba ér.
Igazi feel-good road movie, semmiképp sem vígjáték, mégis a néző végigmosolyogja a filmet anélkül, hogy észrevenné.  

Ami extra élmény volt még, hogy eszméletlenül jól bemutatták az országok közti kontrasztot és a mentalitás beli különbséget. Anthony Hopkins walesi születésűként egész jól megbirkózott a feladattal, hogy valamilyen szinten visszaadja az itteni angol nyelv báját. :) A film egyébként bővelkedik olyan szituációkban, mikor a főhősre úgy tekintenek, mint aki a Marsról jött ráadásul nem százas, holott nagyon is rendben van, kicsit sem marslakó. Csak kiwi.

Apróbb eltérések persze vannak a valódi történethez képest, de filmszempontból ez teljesen lényegtelen.

Nekünk nagyon tetszett, jól felfedezhetőek végig a helyiekre jellemző szokások, a leg-logikátlanabbnak tűnő megoldásoktól kezdve (házilag gyártott motoralkatreszek, nagykéssel faragott gumik, a felfüggesztés sem kutya, a kormány és a szélvédő már csak a hab a tortán) a beszédstíluson át a kiwik élethez való hozzáállásig, minden. Részünkről többször megnézős lesz, az biztos.

A költözés sohasem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé, viszont penészben sem szeretünk élni, úgyhogy kénytelenek voltunk lelépni az eddigi lakóhelyről. Valahol az első bejegyzések környékén képeket is töltöttem fel a házról, mikor anno beköltöztünk, tényleg szuperül nézett ki, na meg ráadásul új is volt, nem gondoltuk, hogy pórul járunk, ha kibéreljük, mégis ez történt.
Szóval a múlt hetem szorgos pakolással és penészeltakarítással telt, a hétvégén pedig le is zavartuk a költözést. (ezúton is köszi a segítséget a résztvevőknek)

Az új ház veszett jó, teljesen más hangulata van, sokkal otthonosabb is mint az előző, az már csak extra, hogy a kilátás (naplemente, vitorlások a vízen) és a víz hangja miatt olyan, mintha egész évben nyaralnánk.

Mielőtt előállnék pár képpel, muszáj leírnom, hogy még így 2.5 év külföldön lét után is meg tudnak lepni dolgok. A költözés ürügyén beszélnem kellett ugye a szolgáltató cégekkel, postával, adóhivatallal stb, és hihetetlen zökkenőmentes volt minden. A villanyt konkrétan 6.5 perc alatt rendeztem le telefonon, egyeztetve az időpontokat, hogy a régi lakásban mikortól ne, az újban pedig mikortól legyen áram. A telefon átíratása kb 3-4 perc volt, megmondták az új telefonszámot is, hogy meg tudjam adni az internetes cégnek, hogy ők is neki tudjanak látni a melónak, amint van telefonvonal. Ehhez hozzátartozik, hogy a netünk egy tök másik cégtől van, nem a telefontársaságtól. Lerendeztem az internetet is seperc alatt, a postán átirányítottam a leveleinket az új helyre és kész is volt minden.
Az adóhivatal már csak extra kitérő volt, mindkettőnknek járt némi visszatérítés, pár hónapja be is küldtem a bevallást, és rájuk csörögtem, hogy mi újság. Az ügyintéző pötyögött a számítógépén kicsit, majd sűrűn elnézést kért, mondván, hogy 3 nappal elcsúsztak, ezért most sürgősségileg intézik és 5 napon belül utalják is a pénzt. Ezek után még megkértem a nénit, hogy javítsa át a levelezési címet, majd további szép napot kívánva elköszöntünk.

Nem hasonlítgatási célzattal írtam ezt vagy ilyesmi, hanem mert még mindig jól esik, hogy itt így működnek a dolgok , és levették a terhet a vállamról ezzel a hozzáállással, mert valljuk be őszintén, minden költözésnél ez a legfőbb rémálom, az intézkedős része. Sajnos hajlamosak vagyunk egy idő után csak élni a hétköznapokat, már nincs meg az újdonság varázsa, de az ilyen ügyintézős/mindennapos dolgok segítenek meglátni, hogy igen, jó itt, nekem az elmúlt 1-2 hét segített, hogy újra megtaláljam a szépet, amit talán 1 éve láttam utoljára, újra nyitott szemmel járok, felfedezek apró csuda dolgokat a kocsiban ülve, a boltba menet, csak úgy. Szeretünk itt élni.

És végül a képek (kattints a nagyításhoz): 

Sorrendben: Kilátás a konyhaablakból, konyha egy része, a ház mellett levő park. Most hirtelen ennyi van, majd később még lehet, hogy bővítem a képmennyiséget. :)

Ismét jól eltűntem, hónapok óta nem írtam, na de ahogy mondani szokás, ami késik nem múlik, úgyhogy most itt vagyok. 

Mielőtt belekezdenék a folyamat ecsetelésébe, hogyan is kaptunk szép matricákat az útleveleinkbe, megemlíteném amolyan sors keze dologként, hogy a pappito blogján futott Új Zéland kvízjáték nyereményem átvétele után (ezúton is köszönöm a klassz ajándékot) pár perccel vettem észre onlájn, hogy a rezidenszi jelentkezésünk mellett a megszokott "folyamatban" helyett az "elfogadva" szó szerepelt. Azt hittem egy pillanatra rosszul látok. :) 

A jelentkezéstől számítva vezettem egy listát, hogy mikor mik történtek, a mostanában  letelepedési engedélyért (Rezidenszi, PR) folyamodóknak időbeli támpontnak jó lehet.

Letelepedési engedélyt kapni sokféleképpen lehet: családtag révén, szakképzettként (skilled migrant), work to residency szisztémával és még sorolhatnám. Én csak a másodikra térnék ki, arról vannak személyes tapasztalataim.

Röviden, van egy felállított ponthatár, amit minimum el kell érni, anélkül szóba sem állnak az emberrel. Ez mostanság 100 pont. Ezzel egy pool-ba (nevezzük mondjuk adatbázisnak) kerül az ember, ebből válogat a bevándorlási hivatal kéthetente különböző kritériumok alapján. (A 140 ponttal rendelkezőket pl automatice kiválasztják.) Ez az EOI-ként ismert procedúra. Ekkor még nem kell benyújtani semmiféle bizonyítékot, ez csak egy jelentkezés, online kitöltve 400 NZD, postai úton 500 NZD-be kerül. Ha ezt sikeresen teljesíti az ember, akkor jön a második forduló, az ITA, alias küldenek egy levelet, hogy előzetes elbírálás alapján sikeresnek tűnik az ügyed, küldjed be a papírokat amit kérnek (erkölcsi, anyakönyvi kivonat, orvosi vizsgálat, mellkasröntgen stb), bizonyítékot arról, amire effektíve pontokat számoltál magadnak jelentkezéskor (bizonyítvány, munkaszerződés stb). Pontokat lehet kapni végzettségre, helyi munkahelyre, kor-ra, partner végzettségére/munkájára (ha teljesíti a nyelvvizsgakövetelményt), szakmai gyakorlatra stb.

Ez a fázis eltart egy darabig, ellenőrizgetnek mindent. Értelemszerűen minél több dologra számoltál pontot, annál több papírt kell beküldened, ergo annál tovább tart majd az egész ügymenet, mire mindent lecsekkolnak. Szóval nem érdemes belemenni a hű, rekordmennyiségű pontokat szerzek játékba, keep it simple.

Ha ez sikeres, akkor a bevándorlási hivatal küld egy levelet, hogy elviekben elfogadták a pályázatodat, fizess be némi illetéket és postázd nekik az útlevelet/útleveleket. Ez már abszolút a finis, itt már egyenesben vagy, csak az útleveledre kell várni hogy visszaküldjék. Ez a hivatalos álláspont szerint 30 munkanap max. Dióhéjban ez volna az eljárás. A mi esetünkben a dátumok így néztek ki: 

EOI jelentkezés: március 11.
Kiválasztottak az adatbázisból: március 14. (ezt ahogy láttam onlájn, gyorsan kértem is az orvosi vizsgálatra időpontot, hogy mire jön a levél, hogy küldjük be a papírokat, már kezünkben legyenek az eredmények)

ITA (a levél, amiben értesítenek, hogy küldd a papírokat)  : április 14.
Postára adva: április 30.
Beérkezett: május 1.
Approved levél: aug 1.
Útlevél postára adva: aug 3.
Útlevelek vissza matricával: aug 17.

Tehát onnantól számítva, hogy a bevándorlási hivatal megkapta a jelentkezést, a mindenféle papírokkal együtt orvosistól mindenestől, napra pontosan 3 hónap után kaptuk a levelet, hogy gratulálnak, ezután 2 héttel (tegnap) pedig már vissza is érkeztek az útlevelek a matricával. 

A mi esetünkben én voltam a fő jelentkező, számoltam pontokat a végzettségemre (helyi), a munkahelyemre, a koromra, extra pontot férj munkahelyére, így túl is léptük az automatice kiválasztáshoz szükséges 140 pontot. Mivel a partner végzettségére/munkahelyre csak akkor jár a plusz pont, ha teljesíti a fő jelentkezőtől is elvárt nyelvvizsga szintet, ezért Férj még januárban el is ment IELTS nyelvvizsgát tenni, aminek februárban kaptuk meg az eredményét. (Alapesetben nem kötelező a partner nyelvvizsgája, bár apróbetűvel le van írva a szabályoknál, hogy bármikor kérhetik) Közben kértünk Magyarországról erkölcsi bizonyítványt, hogy az is itt legyen már, mikor szükség lesz rá.

Anyagi vonzata az egésznek:

IELTS nyelvvizsga: 295 NZD
EOI (onlájn küldtük be):  400 NZD
Orvosi vizsgálat:  600 NZD
Letelepedési engedély eljárási ktg: 1400 NZD
Illeték: 600 NZD
Konzul hitelesítés:  60 NZD (Az erkölcsi bizonyítványokat és anyakönyvi kivonatokat én lefordítottam, a konzul csak hitelesített, így a fordítási díjon nyertünk nem kicsit)

Összesen:  3355 NZD

Az egész döntés váratlanul ért egyébként, valahogy abban a hitben voltam/tunk, hogy majd biztos lesz pár kérdésük telefonon, vagy interjú (én ugye nem csináltam nyelvvizsgát, de ezek szerint elfogadták az angol nyelven szerzett bizonyítványaimat bizonyítékként) vagy akármi, de semmi nem volt. A főnökömet mondjuk megkeresték levélben, hogy ellenőrizzék a munkahelyet, de semmi több. Na de ez már csak mellékinfo, szóval sikerült elérnünk, amiért küzdöttünk, és most örülünk. :)

Megérkezett a tél sajnos, igazi "kocsiablakról korán reggel jégkaparós" (na jó, már új módszerem van, melegvizet öntök a szélvédőre és uzsgyi), valószínűleg ennek tudható be, hogy az utóbbi időben egyre több zöldséget-gyümölcsöt eszünk. Első alkalommal kicsit tartottam tőle, vajon férj mit szól majd hozzá, de mint utólag kiderült, aggodalmam feleslegesnek bizonyult, mára az egyik kedvencünkké vált a címben említett étek. :)

Hozzávalók:

1 csirkemell (tetszés szerint pácolva, szeletelve)
1 kisebb sütőtök darab
2 szem lila kumara
1 szem burgonya
2 szál sárgarépa
1 kis fej brokkoli
Fél fej lilahagyma
1marék tökmag
Feta sajt
tetszés szerint Aioli szósz

Előmelegítettem a sütőt 180 fokra. A csirkemellet felszeleteltem, majd bepácoltam (sweet chili szósz rulez), folpack-kal fedve hűtőbe tettem. A sütőtököt, kumarát, burgonyát meghámoztam, felkockáztam és tepsibe raktam. Sóztam-borsoztam, a tetejükre egy kis olajat locsoltam, majd irány a sütő, megközelítőleg 30-40 perc amíg megsülnek a zöldségek. A brokkolit rózsákra szedtem, majd blansíroztam, leszűrtem és egy tálban félretettem. A lilahagymát felszeleteltem, a répát csíkokra vágtam és a tökmaggal együtt serpenyőben pár perc alatt megpirítottam őket. Ahogy a sütőtök és társai megsültek, az összes zöldséget összekevertem, kockára vágott fetasajttal megszórtam, és meglocsoltam egy kis aioli szósszal. A zöldség keverés és sajt vágás ideje alatt a húsokat serpenyőben aranybarnára sütöttem.

Alap esetben itt jönne az a rész, hogy "és tálaltam", nálunk ez az ebédesdobozba (láncsbox) pakoltam kifejezéssel érvényes, ebből kifolyólag a teljes ételről nem is tudok most képet prezentálni, csak a zöldségekről.